Keresés:       Csak fényképes  


A gitár kivitele szerint lehet klasszikus, akusztikus, elektromos, vagy elektro-akusztikus. A gitár napjainkra hihetetlen népszerűségre tett szert. Szinte minden zenei stílusban képviselteti magát valamilyen formában. Ez leginkább sokoldalúságának köszönhető, hiszen az egyes gitárok típusuktól és zenei stílustól függően betölthetnek szólista szerepet, de megállják helyüket a ritmusszekcióban is. Gitáron éppúgy előadhatók klasszikus darabok, mint napjaink modern popzenéi, sőt a rock például elképzelhetetlen lenne a hangszer megléte nélkül.

A gitárkészítés – bár napjainkban már tömeggyártásról beszélünk – megőrizte a kézműves hangszerkészítők hagyományait. A gitárok fejlődése napjainkban is tart köszönhetően annak, hogy a zenészek és mérnökök egymással karöltve aknázzák ki a hangszer felépítésében rejlő lehetőségeket. Jó példa erre az elektromos gitárok megjelenésében úttörő szerepet vállaló Leo Fender, aki rádiómérnök tudását kamatoztatva vett részt a mágneses hangszedő kifejlesztésében, illetve a zenész Les Paul, aki saját zenei elvárásainak megfelelően alakította ki hangszerét.

A szó szoros értelmében vett gitárok valamikor a 15. század után jelentek meg, de természetesen jóval korábban – már az ókorban is – léteztek a gitárhoz hasonló, vagy arra emlékeztető húros, pengetős hangszerek. A zavaros hangszerelnevezések és hiányos történelmi adatok azonban nehezítik az ennél régebbi ismeretek rendszerezését. A legrégebbi fennmaradt gitár egy 1590-tájáról származó öt hangra hangolt, hangonként dupla húrozással ellátott hangszer, mely jelenleg a gyűjtő Robert Spencer tulajdonában áll. A gitár teste keskeny, hátlapja eredetileg lapos volt. A nyakat valamikor a történelem során levágták, a hangszer restaurátora utólag egy feltételezett hosszúságú nyakat illesztett a helyére, melyen 10 érintős fogólap található. Ez a hangszer feltételezhetően az első ránk maradt gitárnak nevezhető hangszer, felépítésében és díszítésében azonban rendkívül hasonlít egy 1581-ből származó portugál „gitárra”, melyet egy bizonyos Belchior Dias készített és jelenleg a londoni Royal College of Music gyűjteményében található.A zeneszerető gazdagokra jellemző módon a gitárok kezdetben rendkívül díszes hangszertesttel rendelkeztek. A hanglyuk helyét például rozettás fafaragások töltötték be, a tetőn és a hátlapon pedig díszes festések, faragások, intarziák, bizonyos esetekben fémből készült motívumok kaptak helyet.

A hangszer méreteinek, hangolásának szabványosodása csak a 16. századtól indult meg, a nyomtatásban terjedő tabulatúrák korában. Ekkoriban a gitár négy „kórusos” volt, leggyakrabban három dupla és egy szimpla húrral volt felszerelve. A hangolás legtöbbször a tenor lant középső négy húrját követte, vagyis c – f – a – d' volt. A század vége felé még egy mélyebb húrpárt kapott, és szokássá vált az összes húrt egy hanggal följebb hangolni. Ekkor alakult ki a napjainkban is használatos hangolás, hiszen az öt húr hangmagassága megegyezett a mai klasszikus hangolás felső öt húrjával, azaz: A – d – g – h – e' . A 18. század közepén kezdődött meg – először Spanyolországban – a hangszer hatodik húrpárral történő kiegészítése. A legmélyebb húr a mély E hangra lett hangolva. A század végétől kezdett elterjedni a dupla húrok helyett a szimpla húrozás. Ekkor jelentek meg a gitárra kevéssé hasonlító, inkább a hárfára emlékeztető lyragitárok, melyek már többnyire hat húrral készültek, de előfordultak több, akár kilenc húros, vagy hat dupla húrral rendelkező változatok is.

A 19. század közepe táján Antonio de Torres sevillai hangszerkészítő megnövelte a hangszer méreteit, tökéletesítette konstrukcióját, és az általa kifejlesztett gitártípus vált általánossá. A fémhúros, ma akusztikus gitárnak vagy folk gitárnak nevezett hangszer a 19. század végétől kezdve, a domború tetejű archtop gitár a 20. század elején, az elektromos gitár az 1950-es években alakult ki.

 

Forrás: Wikipedia








copyright: eladohangszer.hu            Felhasználási feltételek