A gitár kivitele szerint lehet klasszikus, akusztikus, elektromos, vagy elektro-akusztikus. A gitár napjainkra hihetetlen népszerűségre tett szert. Szinte minden zenei stílusban képviselteti magát valamilyen formában. Ez leginkább sokoldalúságának köszönhetÅ‘, hiszen az egyes gitárok típusuktól és zenei stílustól függÅ‘en betölthetnek szólista szerepet, de megállják helyüket a ritmusszekcióban is. Gitáron éppúgy elÅ‘adhatók klasszikus darabok, mint napjaink modern popzenéi, sÅ‘t a rock például elképzelhetetlen lenne a hangszer megléte nélkül.

A gitárkészítés – bár napjainkban már tömeggyártásról beszélünk – megÅ‘rizte a kézműves hangszerkészítÅ‘k hagyományait. A gitárok fejlÅ‘dése napjainkban is tart köszönhetÅ‘en annak, hogy a zenészek és mérnökök egymással karöltve aknázzák ki a hangszer felépítésében rejlÅ‘ lehetÅ‘ségeket. Jó példa erre az elektromos gitárok megjelenésében úttörÅ‘ szerepet vállaló Leo Fender, aki rádiómérnök tudását kamatoztatva vett részt a mágneses hangszedÅ‘ kifejlesztésében, illetve a zenész Les Paul, aki saját zenei elvárásainak megfelelÅ‘en alakította ki hangszerét.

A szó szoros értelmében vett gitárok valamikor a 15. század után jelentek meg, de természetesen jóval korábban – már az ókorban is – léteztek a gitárhoz hasonló, vagy arra emlékeztetÅ‘ húros, pengetÅ‘s hangszerek. A zavaros hangszerelnevezések és hiányos történelmi adatok azonban nehezítik az ennél régebbi ismeretek rendszerezését. A legrégebbi fennmaradt gitár egy 1590-tájáról származó öt hangra hangolt, hangonként dupla húrozással ellátott hangszer, mely jelenleg a gyűjtÅ‘ Robert Spencer tulajdonában áll. A gitár teste keskeny, hátlapja eredetileg lapos volt. A nyakat valamikor a történelem során levágták, a hangszer restaurátora utólag egy feltételezett hosszúságú nyakat illesztett a helyére, melyen 10 érintÅ‘s fogólap található. Ez a hangszer feltételezhetÅ‘en az elsÅ‘ ránk maradt gitárnak nevezhetÅ‘ hangszer, felépítésében és díszítésében azonban rendkívül hasonlít egy 1581-bÅ‘l származó portugál „gitárra”, melyet egy bizonyos Belchior Dias készített és jelenleg a londoni Royal College of Music gyűjteményében található.A zeneszeretÅ‘ gazdagokra jellemzÅ‘ módon a gitárok kezdetben rendkívül díszes hangszertesttel rendelkeztek. A hanglyuk helyét például rozettás fafaragások töltötték be, a tetÅ‘n és a hátlapon pedig díszes festések, faragások, intarziák, bizonyos esetekben fémbÅ‘l készült motívumok kaptak helyet.

A hangszer méreteinek, hangolásának szabványosodása csak a 16. századtól indult meg, a nyomtatásban terjedÅ‘ tabulatúrák korában. Ekkoriban a gitár négy „kórusos” volt, leggyakrabban három dupla és egy szimpla húrral volt felszerelve. A hangolás legtöbbször a tenor lant középsÅ‘ négy húrját követte, vagyis c – f – a – d' volt. A század vége felé még egy mélyebb húrpárt kapott, és szokássá vált az összes húrt egy hanggal följebb hangolni. Ekkor alakult ki a napjainkban is használatos hangolás, hiszen az öt húr hangmagassága megegyezett a mai klasszikus hangolás felsÅ‘ öt húrjával, azaz: A – d – g – h – e' . A 18. század közepén kezdÅ‘dött meg – elÅ‘ször Spanyolországban – a hangszer hatodik húrpárral történÅ‘ kiegészítése. A legmélyebb húr a mély E hangra lett hangolva. A század végétÅ‘l kezdett elterjedni a dupla húrok helyett a szimpla húrozás. Ekkor jelentek meg a gitárra kevéssé hasonlító, inkább a hárfára emlékeztetÅ‘ lyragitárok, melyek már többnyire hat húrral készültek, de elÅ‘fordultak több, akár kilenc húros, vagy hat dupla húrral rendelkezÅ‘ változatok is.

A 19. század közepe táján Antonio de Torres sevillai hangszerkészítÅ‘ megnövelte a hangszer méreteit, tökéletesítette konstrukcióját, és az általa kifejlesztett gitártípus vált általánossá. A fémhúros, ma akusztikus gitárnak vagy folk gitárnak nevezett hangszer a 19. század végétÅ‘l kezdve, a domború tetejű archtop gitár a 20. század elején, az elektromos gitár az 1950-es években alakult ki.

Forrás: Wikipedia